| Fenyo D. György: Töredék és teljesség (Emlékek és gondolatok Mikó Andrásról) |
Körülbelül tizenhárom éve, hogy Andrást eloször láttam. Talán tizedikes volt az Áprily Líceumban, és már hallottam róla, de még nem találkoztunk. Egy iskolanapi eredményhirdetésen vettem részt, amelyen különféle pályázatok díjait osztották ki, jutalmakat adtak át. Sorolták a versenyeket, hozzájuk a díjazottakat. Kihívták a magyar verseny gyozteseként Andrást. Aztán kihívták másodszor is, talán filozófia-versenyhez, majd hívták a kreativitás-versenyért, az angolért, és talán másért is. Emlékezetem nem orizte meg pontosan sem a versenyek nevét, sem az elért eredményeket, egyet azonban nagyon pontosan: a nap abszolút foszereploje András volt. Nemcsak abban az értelemben, hogy messze a legtöbb díjat o nyerte, hanem abban az értelemben, hogy egy egész iskola örült a sikerének, egy egész iskola várta, hogy újra és újra ot szólítsák, és egy egész iskola közössége, sok száz gyerek nézett föl Andrásra. Közös élménye volt mindenkinek, hogy van egy Mikó Andrásuk, közös büszkeség tárgya volt minden eredménye.
Második emlékem Székelyzsomborhoz fuzodik. Tíz napig nagyon közelrol láttam, hogyan gondolkodik, dolgozik, egyáltalán: hogyan muködik András. Az ottani táborban a diákok az iskola tantermeiben alszanak, tízen-húszan egy-egy teremben. Már a második nap reggelén kikönyörögte, hogy hadd költözhessen át az iskolából a ház, a Zólya-porta üresen álló szobájába. Olyan elszántan és makacsul érvelt, olyan intenzitással akarta ezt, hogy nem lehetett neki ellenállni. Ott aztán, egyedül egy szobában, mi több, egyedül egy házban András szépen berendezkedett: kipakolta a könyveit, füzeteit, tollait, gyertyát is vitt be, elemlámpát, és olvasott, dolgozott, írt hajnalokig. A táborba mindig késve érkezett, de amikor odaért, ugyanilyen intenzitással vett részt abban is, mint amilyen intenzitással élvezte, szürcsölte a magányt és az éjszakát. Az eloadásokon figyelt, kérdezett, hozzászólt, a filmvetítések utáni vitákat nem akarta abbahagyni: mindenrol volt még kérdése, megfogalmazott további problémákat, észrevette a gondolkodásbeli pontatlanságokat, és megjegyzett minden nevet, címet, írót, rendezot, akirol még nem hallott, és aki megragadta a fantáziáját és gondolkodását. Kérdezett és jegyzetelt tíz napon át.
Székelyzsomborba eljött másodszor is, ám akkor már csak néhány napot töltött ott. Mintha ebben a tudásszomjban, megismerésvágyban mindent nagyon hamar felszürcsölt volna, megismert, magáévá tett. Nem akart ismételni, és nem nagyon tudta elengedni magát. Tulajdonképpen mohó volt: szinte habzsolta az életet és a tudást, és ebbe az ellazulás, a csöndes szemlélodés, az ismétlodés által történo megértés, a lelassulás már nem fért bele.
Elso székelyzsombori táborát követoen kezdtünk el levelezni. Ha írt, mindig elküldte néhány írását is, véleményt kért, kérdéseket tett fel, informálódott. Amit írtam, mindig komolyan vette, akiket ajánlottam, megjegyezte. Ám mindezt a legkevésbé sem alázatos módon, inkább valami kamaszos mohósággal és szemtelenséggel, kritikusan és lelkesedve, oszintén és iróniával, keseruen és boldogsággal. S amikor legközelebb, talán fél-háromnegyed év elteltével ismét Brassóban jártam, azonnal eljött az iskolából beszélgetni. Ültünk valami kóla fölött, és o kérdezett. Szuknek érzett mindent, lehetoségeket keresett, teret magának – miközben ugyanilyen intenzitással élte azt az életet, amit kemény kritikával illetett. Tanácsot kért, de nem ígérte, hogy bármit is megfogad abból, amit mondok. Mégis bízni lehetett abban, hogy még azt is megjegyzi, amit lábjegyzetként vagy zárójelben tettem hozzá mondandómhoz. Írásairól pedig kritikát kért, komoly bírálatot, tanulmányaihoz, szellemi fejlodéséhez ajánlásokat, könyvcímeket, könyveket.
Ahogyan beszélt, az egyszerre volt végtelenül személyes és éppannyira személytelen is: önmagáról keveset mondott, irodalmi és tanulmányi terveirol annál többet; érzéseirol keveset, konfliktusairól sokat. Személytelen volt a róla szóló mondatokban, és személyes az irodalomról, filmrol, könyvekrol szólva. Minden egyes irodalmi kérdése és megjegyzése felért egy-egy önvallomással, ám a saját dolgairól okos távolságtartással beszélt.
Ugyanez a kettosség jellemzi költoi-írói megszólalását is. Lírikus – anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is életrajzi vagy szubjektív lenne. Lírikus – miközben írásainak nagyobb része próza, ám inkább lírai próza, mintsem epikus. Mondhatnánk, hogy bújócskázik írásaiban, hogy inkognitóját megorizze, ám a bújócskázás túlságosan játékos szó. Rejtozködik írásaiban, miközben az önkifejezés láza hajtja.
Akkor mégsem lírikus lenne, hanem epikus? Mindkét kötetének címe epikát ígér: Befejezetlen történetek tárháza, A meg nem írt regény. Igaz, mindketto a szerkeszto-összeállító döntése, ugyanakkor nem önkényes döntése. Történeteket írt – de nagyítóval kereshetjük az igazi történeteket az írásaiban. Elkezd helyzeteket megírni, gondolatokat, cselekvéseket, olyanokat, amelyekbol akár lehetne is novella vagy regény – de nem lesz. Elkezd egy regényt, de mire a klasszikus indító mondathoz érne („Egy szép májusi reggel Mészáros Péter káprázatos pejkancáján ülve végiglovagolt, virágok között, a Bois fasorain…”), már nem is érdekli többé elkezdett regénye vagy nem-regénye. Epikus – anélkül, hogy történeteket írna. Epikus – miközben írásainak nagyobb része vers.
Lehet, hogy írásmuvészete félbemaradt líra és félbemaradt epika? Lehet, hogy az életmu csonkasága okozza, hogy mindent hiányosnak, befejezetlennek, töredéknek olvasunk kötetében? Ugyancsak a két kötetcímre hivatkozva: befejezetlen történeteket írt és meg nem írt regényeket? Az olvasó tudatában válik minden torzóvá, a korai és indokolatlan halál miatt tunik minden tragikusan befejezetlennek? Lehetséges, hiszen egyikünk sem tudja magát függetleníteni az olvasás során ettol az érzéstol. De az is lehetséges, hogy ezek a muvek – nem az életmu egésze, hanem az egyes muvek – esztétikai értelemben töredékek, akartan, szándékosan töredékek. Mintha legfobb esztétikai mozgatóelvük a hiány lenne, a hiány a maga feszítésével, a kitöltetlenség, az ur, a rés nyugtalanító élményével. Hiányokat fogalmaztak meg András írásai, pontosabban a megfogalmazott tartalmak a meg nem fogalmazottak és meg nem fogalmazhatók jelzéséül szolgálnak.
Az alábbi háromsoros vers áll a második kötete végén, mintegy véglegesen lezárva ezt a nyitottnak maradt életutat és költészetet:
[Immár örökös tárgyak maradtunk…]
Immár örökös tárgyak maradtunk.
Alanyunk meg mossa kezeit
valahol fölöttünk vagy alattunk.
E rövid vers éppoly megtéveszto és talányos, mint írásainak nagy része. Ha nem állna az elso sor igéje múlt idoben, azt mondhatnánk, élet-metafora: immár örökös tárgyak maradunk. Szép metafora lenne ez a halálra. Ám a mondat állítmánya ez: maradtunk. Vagyis nem a halál által tárggyá átminosített emberi életrol szól a vers, hanem valami másról. S a második sor alanya, az alanyunk szó szintén kibillent bennünket a könnyen adódó értelmezés kényelmes pozíciójából. Ha grammatikai értelemben maradtunk tárgyak, akkor valamiféle alany függvényeként maradtunk tárgyak: minket határoz meg az alany. Ám eközben alanyunk mossa kezeit, nem vállalja a felelosséget. Vélhetoen értünk nem vállalja, távol van tolünk, fölöttünk vagy alattunk. Isten vagy ördög, eszme vagy ösztön, ész vagy tudattalan, múltunk vagy jövonk, bármelyik lehet ez az alany.
Ezzel a nyitottsággal, többértelmuséggel, értelmezési gazdagsággal szólalnak meg Mikó András versei és prózai írásai. A teljes alkotások is töredékként hatnak, s a töredékek is a muvészi teljesség élményét hordozzák. Életmuve is erre a sorsra jutott: ebben a tragikus töredékességben vált teljessé.
(Elhangzott 2007. december 15-én Brassóban, a Mikó András halálának 10. évfordulójára rendezett megemlékezésen)
|
|
|