| Balázs Imre József |
Korunk, 1999/6
Balázs Imre József
Történet, szavakban
„Szerkesztõ elfogulatlanul és megfelelõ szigorral igyekezett megrostálni a több száz oldalas életmû legjavát, s ami maradt, véli szerkesztõ, megállja a helyét, függetlenül attól, hogy olvasó bizonyára elnézné a zöldfülüséget is pályája elején álló, ráadásul fiatalon és tragikus körülmények között elhunyt Szerzõ esetében“ - írja a könyvvégi jegyzetben a szerkesztõ, Orbán János Dénes. És minden tétovaság mellett, amellyel a Befejezetlen történetek tárházá-t életmûként kell kézbe vennie az olvasónak, elsõsorban és mindenekelõtt az a fontos: ez az életmû (annak egy része): könyv. A könyv pedig olvasnivaló, akkor tölti be rendeltetését, ha kézbeveszik, akkor könyv. Ez a szöveg tehát egy könyv olvasásáról szól, és annak más könyvekkel való kapcsolatáról, nem többrõl.
Persze, hol végzõdik a könyv, és hol kezdõdik valami más - hiszen a Befejezetlen történetek tárháza magára a könyv megírására (egy könyv megírására) való készülõdés is: „Szavakhoz értek - nem a világhoz. A versírás nem lesz kenyerem, belsõ okokból. Lehet, egy kis kötet majd engem is tartalmazni fog évek múlva. Csak engem. De a szavak nem csak vers vagy próza. A szavak lapszerkesztés, tanárság, újságírás, megnyugvás.“ (Levél Anikóhoz, 1996. okt. 7). Rendkívül tudatosak az elõkészületek arra, hogy a szavakból történet legyen, s hogy a történet ugyanakkor saját elõkészületeit: a szavakat is megmutassa. A kezdéssel, az elkezdõdéssel bíbelõdõ Mikó András több szövege is, azzal ahogyan már a torokköszörülésen túl, de még a megszólalás elõtt el lehet idõzni egy pillanatra. Ez az elidõzés is tudatos: a lehetõségekkel való játék azon a ponton, ahol még bármi megtörténhet, ahol még bármilyen szóval megtörhetõ a csend. (A csend, amely szinte észrevétlenül máris megtört.) A meg nem írt regény egyszerre szól arról a regényrõl, amely meg fog íródni (amely az utolsó sorban elkezdõdik), és arról, hogy ennek a regénynek nem kell megíródnia, elég, ha elkezdõdik: „Mikor kezdem írni a regényt, majd eszembe jut, hogy mi történik tovább, mi a cselekmény. (...) És különben ia, az igazi regényben semmi sem történik. Azaz a Semmi történik.“
Az elkezdõdés Mikó András szövegében sohasem visszavonhatatlan, a történések nem egyirányúak, minden újrajátszható: „a kaméleon evett lilán, leült zölden az asztalhoz, felöltözött rozsdabarnába, megmosdott sárgára, felkelt vörösen, fehéren aludt, majd lefeküdt fehéren. (...) Az alany, mindennek alanya, az idõ. A tárgy az te, én, mi, most éppen a kaméleon. A színváltás a lényeg. A tárgyak színeváltozása megbolygatja az alanyt.“ (A kaméleon reggelije) Nem csupán a semleges, maradandó nyom nélkül zajló történések íródnak a szövegbe, hanem annak tudata is, hogy ezek a történésnek megfigyeltek: ha nem lenne megfigyelõ, (a megbolygatott alany), a történések értelem-nélküliek maradnának, esetleg maguk a történések sem lennének. (Több Mikó-szövegben ott a mozzanat, ahogyan, ahonnan kitalálódik a történet.)
A folyamatos önreflexív, láthaóan önmagukat kitaláló szövegek veszélye, hogy eljutnak oda, ahol már nem lehet kitalálni semmit (legfeljebb találni). Ezáltal ez a technika megszünteti magát - persze folytatódhat valami másban, de az már nem ugyanaz. A másik veszély az, hogy az önreflexív szöveg: divat, amely egy modort görget magával. Mikó András szövegei - az igazán sikerültek - valami olyasmit tudnak (vagy találnak meg), ami több annál, amit így mond: „Önkétely, önreflexió, írok arról a versrõl, amit éppen írok, intertextualitás - ez a lételemem. Önmagam megkérdõjelezése, önirónia - ebbe fogok belepusztulni, de ez az éltetõm is.“ (Levél Anikóhoz 1996 okt.7.) Mikó András számára a kezdettel való bíbelõdés visszatérõ problémája valódi, mély probléma - ez segíti át több szövegét is a rutinosságon (Történet, szavakban, Amikor minden másképp, Tehetetlenség). És még valami más, a szavakkal való bánás könnyedsége, amit, paradox módon, a tudatosság szabadít fel. Vagy inkább a tudatosság öröme (és ez így egy árnyalatnyi különbség): „Fák vannak itt, mondom, bár inkább csak szavak. Egyszerûek és tekintélytelenek. Itt eshet meg a történet. (...) Utcasarok-szél, feltámadás-ablakok, nagytakarítás-arc, mosollyal. Van, vár, végigsöpri, jön, elfelejti. Itt, ahogy, mint már, inkább csak Szavak.“ (Történet, szavakban)
Mikó András irodalmi hagyatékát, annak részeit, nem csupán az Erdélyi Híradónál megjelent könyv tartalmazza. A hétfejû zsákmány címû versantológiában (Mentor, Marosvásárhely, 1998) az átfedések mellett szerepel még néhány olyan szöveg, amelyeknek feltétlenül helye lehetett volna a Befejezetlen történetek tárházá-ban. Elsõsorban a Jánk-dallamra címû vers ilyen, a töredékek közül pedig a (Néha már...) vagy a (Menekültem...)
De nem is ez az - amúgy is értelmetlen - „teljességre törekvés“ tûnik hirtelen fontosnak, hanem az antológia felõl, annak ismeretében is feltenni a kérdést: mi a Mikó könyv jellemzõ mûfaja? A hétfejû zsákmány kontextusában („fiatal költõk antológiája“) a három prózába tördelt szöveg is magától értetõdõen olvasódik (próza)versként. Az önálló kötetben viszont talán nagyobb a próza aránya, s a legjobb szövegek - az antológiába is beválogatottak mellett például a négyrészes vonat-ciklus - nagyobbrészt szintén prózák. Mégis: Mikó András költõ is, a Kapaszkodás, Tehetetlenség, Fegyelem, Helyzetjelentés, Jánk-Ddallamra címû versek a helyenként esetlen lábjegyzetes idézet-felfedések ellenére is ezt mutatják.
Kétségtelen, hogy Mikó András mindannyiszor a megfelelõ kifejezésformát találta meg (ahhoz, ami a szavakba öntés elõtt alig-létezett) - az Akár a történet-tel kezdõdõ négyes a történetenkénti perspektívatologatás, beszélõváltás nélkül nem tartogatna semmi váratlant: a próza ráérõsségére, ismétlõ és variációs teherbírására van szükség ahhoz, hogy azzá legyen, ami lehetõségként benne rejlik. Vers, prózavers, aforizma szerû töredékek, „nagyonkisregény“ - igazából értelmetlen pontos mûfajmegjelõlésekkel kísérletezni. A legpontosabb talán az, amit címként írt az egyik szüveg fölé: Történet, szavakban. Légies történetek ezek, amelyekben a történésnél többnyire sokkal fontosabbak a szavak, amelyek révén egy-egy kimerevített helyzet körülírható, majd összeköthetõ egy másikkal:
„Látod, ez is csak egy hangulat.
Megnevezném
s megállok félúton. Távol.
(Egy kéz, igen:
fél a bemutatkozástól.)
Mert már csak hangulatok vannak.
Íze csupán a szavaknak,
s mintha élnél:
világod õk rakják össze,
nem kérdik maradsz-e, jössz-e,
íze, a szaga szavaknak -
maguk a szavak: hallgatnak.“
(Tehetetlenség)
Mikó András könyve az Elõretolt Helyõrség Könyvek sorozatban jelent meg. Egy saját, külön út könyve mégis, ahogy korábban a László Noémi, majd a Lövétei Lázár Lászlóé is kilógott, kilóg a többi Helyõrség-könyv közül. Mikó András bejáratlan útja hiányozni fog az erdélyi magyar irodalomból, könyve azonban megsejthetõvé teszi, mi az, ami elkezdõdhetett volna, és hogyan tört meg mégis (szinte észrevétlenül) saját csendje.
|
|
|