| Fried István: Befejezhetetlen verstörténetek - tanulmány |
Befejezhetetlen verstörténetek
(Mikó András: Befejezetlen történetek tárháza)
Az irodalomnak lényegi paradoxonai közé számítódik : befejezheto-e egy mu, egy történet. Hiszen régimódian pont vagy három pont kerülhet a vers vagy a regény végére, esetleg ott a "vége"-jelzés, máskor a haláleset, az újra-útnak-indulás "toposza" jelöli ki a történés határait, egy kép módjára "keret"-be foglaltatik az alkotás. Ugyanakkor- és ezzel nem csupán és nem is elso ízben a magukat mainak, kor/ idoszerunek vélo kritikusok, hanem a századforduló francia ítészei érvelnek - egy vers, egy történet, egy mu alakját az olvasói "reakciók"-ban nyeri el,ám ez a reakció nemcsak a vertikálisan , hanem a horizontálisan is változó, újra-teremtodo, az eleve újra-olvasó újra olvasót kelti életre.
A mintegy öt-hét esztendeje friss gondolatokkal, merész versalkotó mechanizmusokkal, szemtelenül provokáló, éppen ezért (olykor ennek ellenére) mélyen meggondolkodtató ismertetésekkel, esszékkel jelentkezo (nagyon) fiatal erdélyi magyar irodalom nem kevesebbre vállalkozott, mint elsosorban arra, hogy a maga szubkulturális látomásparódiáival, irodalmi és irodalmak közötti gondolatfutamaival , mindezt földúsítva fennköltet és alantast egyszerre szimuláló regiszterkeveréseivel a Térey János és Peer Krisztián, a Faludy György és Orbán Ottó névjegyekkel "kanonizált" - kanonizálódó -költészettörténésekbe robbanjon, elosegítse és deformálja Kovács András Ferenc és Lászlóffy Aladár lirájának magyar nyelvu (és nem kizárólag magyarországi) befogadását. Elosegitse, hiszen rájátszik az újabb erdélyi magyar irodalomnak a világkultúrát átértelmezo versgesztusaira, de el is torzítsa, hiszen ezt részben olyan szubkulturális idézetek integrálásával teszi, amely egyszerre állítja és tagadja a közvetlen elodök versállításainak problémátlan befogathatóságát. Ebben az egymásra torlódott eseménysorban Mikó András programos cimu és a mufaj-, valamint tónusvegyítés tapasztalataiból szervezodo, egy átláthatóan bonyolult motívumhálóra kifeszített vers-, verspróza-, prózaverskötete. A cím mindhárom tagja irányjelölo, ha úgy tetszik: intencionális, s ez részben megköti az elsokötetes, brassói születésu, egyben a korai halál miatt valóban befejezetlenül maradt életmu elso darabjára figyelo kritikus kezét. Hiszen ha eleve befejezetlennek minositi ténykedését egy kötetben önmagát megjelenítve leplezo, "arcrongáló" ifjú költo, akkor ezt netán allegorikusan értve/értelmezve "világképi" vonatkozásokat vél ott fölfedezni, ahol pusztán irodalmi/esztétikai vonatkozások rejtoznek. Ugyanis a többes számban álló történetek minosülnek befejezetlennek, homályban hagyva a befejezetlenség okát: a történetek természetében lelheto-e föl (a befejezhetetlenségben, mint részint a töredékesség , részint a munek szerzoje által ugyan lezárt, mégsem lezáruló, olvasói oldalról folytatást igénylo,az olvasót közvetlenül intencionáló folyamatának hangsúlyos tételezésében), vagy pedig egy elméleti konvenció teljes, részleges vagy ironikusan kommentált elfogadásában. Annál is inkább, mert ezek a befejezetlen történetek egymásra torlódtak, tárházzá összpontosultak, a cím szerint nem a szétszóródás , éppen ellenkezoleg: az együvé gondolás/gondolhatóság megkülönbözteto tulajdonságuk. Még mindig a címnél maradva: a kötetzáró (kis)regény(-paródia) mintegy tér-idoben kiterjeszti a cím általános érvényességét: térben részint úgy, hogy mintegy 6o oldal választja el a címoldaltól , idoben a szabvány-fegyelmezett olvasás (az elejétol a végéig!) kurta, a szoros olvasással sem túlságosan terjedelmes intervallum ékelodik a kezdet és a vég közé, ezzel mintegy azt sugallva: van kezdet és van vég, a cím, a befejezetlenség, a - ki tudja, milyen jelzovel ellátott - modern(ség) mítosza, valójában engedmény egy mai elvárásnak. Hiszen a tárházba (zárt térbe) tömörített megannyi történet megannyi befejezetlensége éppen a befejezetlenség megszokottá válásával nyugtat el, kelt egyre kevesebb izgalmat. Ám a zárófejezetként olvasható regény "körkörös" szerkezete, nem pusztán annak a regényi terjedelmet nyomokban sem eléro rövidsége, kezdet és vég relativizálását végzi el, az emlitett (kis)regény(-paródia) kezdete és vége valójában hasonlónak visszatérése, így a kezdet vég is, a vég pedig kezdet. Minek következtében egyszerre nevezheto befejezettnek és befejezetlennek, "tipográfiailag" befejezetlennek, jelzésszerunek, a töredék látszatát keltonek, ám körkörösségével zártnak, mondhatni: mégis befejezettnek, mivel nem mozdul ki sem a hermeneutikai (a történetet értelmezo), sem a narrativ (elbeszéloi) "körbol".
A fölvázolt tézis(eket) erosíti a keretként szolgáló elso és záró (továbbgondoló) versike, amely kétségek közé ejt, ellenállásával jelzi többféleképpen értelmezhetoségét. Nem elégszik meg az elbizonytalanítás "modern"gesztusával, és még csak nem is léptet be a maga, szintén elbizonytalanító nyelvjátékába, hanem a nyelvi uralhatatlanság, ennek következtében létesülo (létesítheto?) kommunikációs zavar fölmutatásában mutatkozik érdekeltnek. A "Ki a csodát magában hordja" idézojelei a négysoros címében a szerzotol valók, mintha idézne, hogy visszavonja a következokben ezt a másutt már látott/olvasott/onnan ideemelt jelöletet, archetipikus jelenségként beállítva a kívülrol szemlélt, szinte tárgyilagos megállapítás formájában közölt "jellemzést", nem fedvén föl: kérdésrol van-e szó, érzelemmentes kijelentésrol, odagondolható-e egy hiányzó fomondat, netán igényli-e a fomondatot? Mindez a töprengés részben jelentoségét veszti azzal, hogy a címet "dekonstruálni", szétírni kezdi a vers. A szerzo "megosztó" taktikája folytatódik, a több irányba gondolhatóság visszafelé is hat, az egyes szám harmadik személyrol vált át a lírikusi egyes szám elso személybe, amely az igealakok révén hangsúlyozódik. A közvetlen megszólalás/megszólítás illúziója kap hangot, illetoleg a hangra nem találhatás, a megszólalás szubjektumveszto esélytelensége, az idézojelbe tett kérdéssel (?) , megállapítással (?), egy összetett mondat mellékmondatával(?) létesít vitahelyzetet. Hiszen azt tudjuk meg, hogy az én hordja magában a csodát (méghozzá egy összetett mondat leírt mellékmondataként), a fomondat szenvedéspozíciót körvonalaz ("fáj"), a mellékmondat megszorítást tartalmaz ("csak"): ekképpen a címben sugallt "tétel" úgy értelmezodik, hogy önmaga lehetséges változatát, "átiratát", a távolabbiból a közelebbibe helyezését illeszti a cím alá. Hogy aztán a cím alá illesztett változatra ellentét csapjon, amely sokkal inkább tetszik látszólagos ellentétnek, nem azonos nemu vagy minoségu állítások, elofeltételezések közé téve az ellentétes kötoszót. A tér az énre szukül, ennek következtében a látómezo mintha torzulna; valójában kitágul a tér, hiszen a különösbol az általánosba jutunk. Nagyhangúan fogalmazva: egy emberi alaphelyzet érzékeltetodik: "de elvesztem, / ha kimondom" - s így tematizálódik a nyelvkrízis, az nevezetesen, hogy a megfogalmazott beszéd eleve veszít autentikusságából. Erre a századfordulós nyelvlátomásra játszik rá aztán a kötetzáró háromsoros: nem kitéroképpen említem meg az akár nyilvánvalónak is tetszheto, "kézzelfogható" redukciót. Itt viszont a többes szám elso személytol jutunk el (vissza?) az egyes szám harmadik személyig, a tárgyiasságtól a toposz általánosságáig, amelynek révén elindul a kijelentés, de megidézett "alanyunk" is
a visszavonódás felé, hogy elhomályosuló záradékul a térbe haljon:
Immáron örökös tárgyak maradtunk
Immáron örökös tárgyak maradtunk.
Alanyunk meg mossa kezeit
valahol fölöttünk vagy alattunk.
A verset talán értelmezhetjük úgy is, mint a századfordulós, századelos tárgylírára történo rájátszás "akarás "-át, ugyanakkor ennek az akarásnak akartsággá degradálódását, amelynek révén egy rezonörré válni képtelen "alany" térbeli valahol-létének eshetoségére látszik kérdezni. Hiszen teljesen bizonytalan az "alanyunk" értelmezése. A többes szám első személybe belefoglaltatik-e az én, avagy csupán a külső szemlélő familiáris hanghordozására utalna a birtokos személyrag? Egyáltalában: ki vagy mi az az instancia, amely alannyá, alanyunkká minősít valakit vagy valamit? S a tárggyá-maradás előtt álló jelző értékhordozó-e, vagy megmerevedést jelzően éetékfosztó? Sőt: a pilátusi gesztus mire reakció? És miért ez az elhárító mozdulat?
Amennyiben a kötetegész elfogadható feleletet sugall ezekre a kérdésekre, lehetővé válik egy (szintén) elfogadható értelmezés; amennyiben viszont a kérdések hatástalanoknak bizonyulnának, a kérdéseket nem az értés-megértés motiválja. Az első versprózában körvonalazódnak a motívumok, amelyek majd motívum-hálóvá szövődnek egybe, hogy kifeszülve történetet (vagy történéseket) szimuláljanak. A kaméleon reggelije a múlva-múlhatatlan történésbe ágyazódik, és az idő megbízhatatlanságára hivatkozik. A viszonyrendszer nem jöhet létre, pedig ismételten fogalmazódni készül a kaméleonságnak "ideáltipikus"(?) lényege. A múlt és a jelen közben veszít jelentéséből, hiszen csak egymáshoz viszonyítva indokolhatók. A végső bekezdésben alapozóan fontos mondat: "Az alany , mindennek alanya, az idő". Az alany, tehát az idő lenne a felsőbb instancia? A kaméleon "színeváltozása" (szó szerint és allegorikus értelemben) teszi ezt kérdésessé, tárgy voltában egyes szám második és első, többes szám első személy, miközben az én-te-mi változó helyzetei a tárgynak. "A színváltás a lényeg", amely időiségében fölfogható, de nem mérhető. "A tárgyak színeváltozása megbolygatja az alanyt": tehát az idő (is) ki van téve az átalakulás, egy profán metamorfózis esetlegességének. A második verspróza, a Történet szavakban az időbeliség után a térbeliséget térképezné föl: "A hely egyszerű, és tekintélytelen". Ettől ugyan még esélye nyílhatna arra, hogy a "történet"-eknek teret adjon , ám azok legfeljebb emlékekként jelenhetnek meg, és ami még inkább ingóbbá gondolhatja őket, "szavak"-ban bukkannak föl. A tér akár "város" is lehet, ám "A nyelv, mint egy város, ha jól emlékszem". Semmi sem bizonyos, még úgy sem, hogy a századforduló nyelvelméletének töredéke csillant át, hiszen az emlékezés lehetséges,de messze nem szolgáltat bizonyossággal. A tér tehát "elvontan " létezik, ám konstruálódhat (Nincs itt, de itt is megtörténhet." A kiemelés a köteté.)
S hogy szavakkal megteremtődött, a múlttá lévő jelen, meg a jelenné lévő múlt tér- és helyközein látszani engedődött a történések két dimenziója (tudniillik az idő és a tér, valójában az együvé gondolt téridő ), a harmadik verspróza nyelvtani tétovasága (Ahová elindulni) a gondolatutazás
esélyét próbálgatja. A címre úgy csap az első mondat ("Néha napokig zárkózom a szobába"), mintha Márai Sándor költői paradoxonát visszhangozná a szobában ülőről, akit megrohan a kaland, meg a pálmáról, akinek élete-léte lehet olyan kalandos, mint a tigrisé, valójában megkezdődik a kötet-egészre jellemző, azt szigorú szerkezetbe fogó nyelvjáték,a változatechnika szüntelen"színeváltozása", amely részint a kulturális emlékezetbe ágyazottan szünteti meg az egymástól elváló időviszonyokat, részint a le nem írt, nem körvonalazott, éppen csak megnevezett hely válik allegorikus térré, szinte világzsínpaddá, amelyen helyet kapnak a különféle jelenségek, és amelynek világdrámáját a várakozás és a soha meg nem érkezhetés között "felfüggesztett" idő szolgáltatja. Ami nazonban létre ébred: " A mondatok érkeznek csak ilyenkor, történeteket kezdenek mesélni, amelyeket nem fejeznek be." Hogy aztán a negyedik verspróza ismét hiányos mondatként jelezze, hogy immár a biztos vagy kevésbé biztos fogózóként felfogott (noha befejezetlen) történet is látszólag tetszőleges irányban folytatható. Miután eleve megszüntette a szabályos sorrendiség kialakította rendet, az egymásutániság alávetését a kronológiának. Az Akár a történet ennek következtében nem az éjszakai-éjszakába utazás világirodalmilag kipróbált szüzséjét tematizálja, hanem egy helyütt kijelentve:"Csak a történetek segítenek ilzenkor, de, akár a hely, ezek is unalmasak", más helyütt az időhatározó-szó és helyjelölő főnév véletlenszerű összekapcsolódását érzékeltetve ("Az állomás mint mindig") az összerakható világot láttatja, ám az összerakás végeredménye:közbülső állapot, a rendet megelőző fázis. Mint ahogy a következő verspróza (Amikor minden másképp) az inulás szándékát és a maradás kényszerűségét foglalja egy bekezdésbe.
Így mehetnénk végig, szépen sorban, valamennyi versprózának/és versnek tördelt szövegen, egy mindig újrakezdődő, de talán fúgaszerűen, motivikusan összekapcsolódó írás/irodalomképzetet vélhetnénk föl-fölbukkannia helyzetjelentésszerű, gondosan bekezdésekre tagolt, helyenként "filozófikus", helyenként "csak" játékos, másutt költői, olykor deretorizált mondatok áramából. Magyar és világirodalmi mozzanatok tarkítják ( nem mindig szerves belenövés eredményeképpen) a versprózákat, reagálás írókra, elmélet(ek)re, erdélyi belső irodalmi viszonyokra; Józyef Attila és Pilinszki-idézetek (mindkettő jelölve) jelezhetnék Mikó András érdeklődésének irányát, ha ugyan olyan joggal nem tűnne át egyik másik versen Jánk Károly és a vele folytatott vita, egy ízben OJD (Orbán János Dénes) ironikusan aposztrofálva, a hely szellemét idézve a kortárs román líra szintén megneveztetik. Ily módon kezd összeállni Mikó András "költészetregénye"; költészet olyan értelemben, hogy zajlik a nyelvért, a maga költői nyelvéért, a megnevezésért folytatott küzdelem a mondatokkal általában és a megszületni nem akaró, az olykor "tekintélytelen"-ként artikulálódó önnön mondatokkal különösen (a munka Himnuszát egy sajtóhibás francia nyelvű Rodin-Rilke citátumra bízza a kötet), de regény is, hiszen a kötetegész mintha azt intencionálná (számomra!), hogy a kötet utolsó darabját készíti elő, a kötet mgannyi darabja szinte mise an abime-ja A meg nem írt regénynek.
A paradoxon ebben az esetben talán nem is az, hogy a meg nem írtként megjelenített szöveg valójában a metafikció "önéletrajzát", azaz regényét adja, hanem az, hogy úgy tesz, mintha az egyes fejezetek a megírandó regény egyes fejezetei, illetőleg a megírási technika számára útmutatások volnának, mintegy vázlatok: hogy mire strukturálódik a nyersanyag (amely nem más, mint a megannyi "regényalkotó" tényező), valóban elkezdődhessék a mű, amelynek utolsó, az elsőhöz képest trivializált mondata nem más, mint a Camus-nek tulajdonított első mondat ismétlése. Az irodalom járja körbe önmagát, a szerző mondatai és regényfelfogása mozognak körkörösen, miközben tapasztalatai "valóság"-ként neveződnek meg oly narratológiai fogalmak, mint a regény, a cselekmény elmesélésének száma és személye, a szereplők neve, a cselekmény, a lélekábrázolás, a tájábrázolás és így tovább; pontosabban szólva: mintha egy középiskolai tankönyv regény-"elméleti" ismertető szövegéből kiemelt "fogalmak" mentén határozódna meg a regénytechnika.
S ha a versprózákban inkább a kimondás-leírás problematikus volta tematizálódott, ez a fajta regény-"elmélet" jelzi szerzőjének ironikus viszonyulását (nem az elmélethez általában, hanem) az effajta regényelképzelésekhez. Annál is inkább, mert belekomponálja a megírandó regénybe ennek a regénynek kritikáját. S a közhelyes irodalom-"elmélet" és a manírossá vált irodalomkritika olyaténképpen fér meg egy gyékényen, hogy az egyik egy avíttabb, a másik egy modern(kedő) modalitást szólaltat meg. A meg nem írt regény legalább olyan mértékben (tehát) az irodalom "regénye", mint a nála terjedelmesebb, metafikciós, eljárásaikat közszemlére kitevő, "szuperstrukturált" művek; a közérthetőség utánzása, a nem egy helyen önmagyarázó-magyarázkodó tankönyves modor (nem is célzás, dőltbetűs, kiemeléses formájú figyelmeztetések a középiskolában tanítók számára) olyan paródiaként funkcionál(nak), amely(ek)nek előszövege sem nem egy konkrét mű vagy műfaj, sem nem egy közelebbről meghatározható írói eljárás, hanem ama dilettáns írói vagy olvasói elképzelés arról, miként születik meg egy írói alkotás. Nem teljesen a naiv befogadás idézőjelbe tétele, bár ilyen utalások is akadnak a szövegben, feltehetőleg inkább egy olvasói-tanítói-írói viszony persziflázsa. A végül is kezdő mondatához visszatérő szöveg végigjárja a tankönyvízűfogalmak stációit, valamint azok kritikusi reakcióit. Mindezt annak tudásával mímeli, amely a tankönyvekben lelhető meghatározásokat elsajátító (fél-)művelt, ám az írómesterségbe magát beleártó "amatőrök" sajátja. Gyorsan hozzá kell tennem, hogy az előadás látszólagos igénytelensége ("eszköztelensége") igen bonyolult-összetett igénytelenség, a maga nemében stílusparódia is, jóllehet messze nem vethető egybe a Karinthy Frigyesével. Inkább talán Stepehn Leacock "műfaj"-paródiái lennének ideidézhetők, és távolabbról az a mód, amiként Italo Calvino a Ha egy téli éjszakán egy utazó című regényében a regényfolytatás(ok) hajszolása, "nyomozása" közepette egy-egy XX. századi regénytípusról "hullik le a lepel". Mikó András úgy ír (metafikciós) regényparódiát, hogy benne az író-olvasó-mű hármasságát a visszájáról láttatja. Az egyes szám harmadik személy itt (is) átvált az egyes szám első személybe, csak a "kellett volna", később: "kellene" jelzi a számottevőnek tetsző különbözőségek közötti átjárhatóságot. Hasonló módszerrel él Az idő árnyékában, dőltbetűs alcíme szerint "filmnovella", két részre tagolva: 1. A "novella" , 2. A film. Az első rész három ponttal végződik, az elindulás irányát csak sejtetve, míg a második rész ezt látszik folytatni; a "novella" sem történet, egy biblikus hangvételű, filozófikus tézis konkretizálódása, melynek határait "a tiszteletes" fejében keringő "hasonló gondolatok" jelölik ki. A falu-halál megjelenítése kevésbé látomásos, ám erőteljesen képi, allegórikus értelmezést is eltűr, miközben egy emeltebb előadást imitál. A film "filmszerű"megoldásokat hangsúlyoz, hang- és látványhatásokat "provokál", "vágás"-okkal él. A "novella" alaphangulatát megadó, "kezdő szöveg" itt kísérő szöveggé, a képi anyag illusztrációjává lesz, és ezzel természetszerűleg veszít "létfilozófiai"sugalmazásának erejéből, ám a kiteljesedés felé tereli az egyedit és az általánost egymásba játszó, jóllehet helyhez kötöttsége miatt rész szerintinek látszó történetet. Amely azonban éppen csak felvillantja a körkörösség révén létre ébreszthető természetmítoszt a halál és az élet egymást váltásáról; ennek következtében az újjászületés, a föltámadás lehetőségéről immár nem lehet szó. A szakralitás, amely a templomban jut alakhoz, ellenáll még a(z egyetemessé váló pusztulásnak, de romszerűségében legfeljebb az ürességet tölti ki bizonyos mértékig. "A segélykiáltások a civilizáció falának ütköznek mindig" - tör föl (nyilván a tiszteletes gondolataiban): így az erdélyi faluhalállal együtt, annak látványszerűségét filmnovellává írva, az ember lakta "település"-ek sorsa dokumentálódhat. "A helyszín az Olthévíz melletti Kóbor falu lenne, ott van ilyen pusztulás, üresség. Ha nem eléggé pusztult a templom, van Nagyenyed környékén egy olyan, aminek még a mennyezete is be van omolva". A szociografikusan hiteles filmírói utasítás a jelen falupusztítására, az emberi települések kiüresedesére hívja föl a figyelmet, ám a zárómondat: "A film olyan tízperces lenne", nem marad meg a dokumentumfilm tárgyilagossá hangolt szövegén belül, hanem a megírandóra, elkészítendőre összpontosít , kitárja a létrehozandó alkotás "műhelyének" kapuit, s így az olvasót nem kizárólag a kész műben, hanem az (el)készülőben is érdekeltté teszi. Azáltal, hogy alkotói fázisokat (novella-film) nevez meg a mű részeként, valamint akképen, hogy a látványelemek szerveződésének folyamatát (is) érzékelteti, részint megszünteti a különbséget feldolgozandó dokumentum, nyersanyag és mű, forgatókönyv, forgatás között, magát, az alkotást tematizálja. S ez már csak azért sem mellőzhető, mivel eltérve a szociografikus irányzatosságtól, amely egy régebbi típusú mimetikus felfogást szokott érvényre juttatni, az olvasóra-nézőre számító alkotói magatartással segít megteremteni azt a "valósógot", amely nem pusztán egy, megnevezett, esetleg sokszorosan dokumentált, mégis inkább részleges érvényességű helyzet "igazságá"-ban ragadható meg, hanem amely ugyan intencionált képanyagot ad, ám az olvasónak-nézőnek elegendő - kitöltésre váró - "üres helyet"hagy meg ahhoz, hogy együttmunkálkodjék az erre igényt tartó szerzővel. A befogadói szerep belegondolása lényegében több Mikó-szövegből kihallható, nem egyszer a beszélgetésvágy körvonalazásával. Az önnön szövegére hagyatkozó, abban elmerülő író helyébe az Esti Kornél óta ismerős magatartásra céloz, mint például a Törésvonalak egy egész bekezdésében:
"Kellene már nagyon egy másik Én, aki végső soron ugyanaz volna, mint én, ugyanazt tenné, ugyanazt tudná, de akivel mindezekről el tudnék beszélni (így! F.I.), nem úgy, hogy csak mondok magamnak és válaszolgatok, hisz válaszom szintén én vagyok, hanem egy másik Én személy, akivel szép nyugodtan vitatkozni lehetne a dolgokról. Mindegy. Ki kellene találni".
Az "idegen" költői világokban a sajátjára ráismerő lírai én szeretne kitörni korlátjai közül, megírja Altatóját, amelynek a mellékdal alcímet kölcsönzi, hogy elmozdulhasson József Attilától; pontokba szedett megjegyzéseket fűz önnön verséhez, talán abból az okból, hogy elidegenítsen a (túlságos? hagyományos? öröklött?) líraiságtól; másutt a pillangó-álomról vagy álompillangóról mond monológot, Arany Jánost és Szabó Lőrincet a maga versviszonyai közé helyezve, deformálva, kétségessé téve; a Fegyelem Babits Esti kérdéséből ragad ki töredékeket, írja át, szét, integrálja, kérdez a (klasszikus modern?) költészet lehetségességére.
A kurta szerkesztői jegyzet, Orbán János Dénesé, tájékoztat az 1978 október 8-án született és 1997 december 14-én meghalt költőről, színes egyéniségéről ("külalakjában, felszínében vidám, belsejében pedig örökké vívódó, örökké gondolkodó"), s megkockáztatja, hogy ekképp indokolja ennek a Rimbaud-korú gyermekífjúnak kötetre érdemes voltát: "könyve érett, színes és érdekes". A kötelező szerkesztői, sajtó alá rendezői visszafogottság rokonszenves, de a magam részéről továbbmennék. Egy "nagy" költészet alaprajza készült el, nem egyszerűen ígéretes indulás (persze, az is), hanem jó néhány darabjában antológia-vers, egészében olyan verseskönyv, amely nyugodtan minősíthető az egész magyar irodalom nyereségének. Helyenként tétován, más helyütt merészen, egészében figyelmet keltően él a valóban korszerű líra, verspróza eszközeivel, szuverénül hasonít magába utómodern és kortársi verstörténéseket, metafikciós elképzelései sokrétűen, változatosan árnyalják a magyar irodalom líraalakzatait, a történés és a reflexió között kilengő beszélgetéseket. A szerkesztő a Serény múmiák közé sorolná Mikó Andrást, aki valóban tőlük indul el, de legjobb szövegeiben túlmegy rajtuk, egy következő, elméletileg még jobban fölkészült nemzedék nyelvét beszélve.
(Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1998)
|
|
|